Természetművészet
– lapszéljegyzetek Erőss István könyvéhez –

Mindenek előtt tisztáznék két dolgot. Az első: nem vagyok művészettörténész, sem esztéta, sem semmiféle tudós. Még a sokak számára vonzó műértő (emlékszünk, ugye, Breughel esetére a conaisseurrel) kifejezés sem vonatkozik rám. Inkább kíváncsi nézőként, olvasóként határoznám meg magam, aki időnként gondolkodóba esik ezen-azon, ha az élet éppen megengedi neki ezt a luxust. A második: nem művészetről írok. Egy könyvről írok, ami a maga részéről művészetről szól ugyan, viszont önmagában, könyvként is nagyon állja a helyét, és ez az, amit fentebb tisztázott pozíciómból meg tudok ragadni.
A könyv címe Természetművészet, szerzője Erőss István. A címmel nincs baj, legalábbis a szakma szempontjából. A szakma érti a szót, tudja, hova kell elhelyeznie, mit kell társítania hozzá. A nem szakmabeli, vagy ha tetszik, ártatlan olvasó viszont esetleg felkapja a fejét. Hogy mi? Mi köze van a természetnek a művészethez? Ha körülnézünk a különböző élő nyelvek házatáján (beismerem, kicsit önkényes, vagy ha tetszik, amolyan marshallmcluhanesen „kreatív” e körülnézés), nagyjából összecsengő jelentéstartalmú szavakra lelünk, ami egy szobrász, festő, grafikus, installátor, performer kezei közül kikerülő termékekre vonatkozik. Magyarul úgy mondják neki, hogy munka. (Aminél tisztességesebb elnevezést nem is adhattak volna naki.) Van azonban a magyar nyelvben egy másik szó is az ilyen munkára. Az, hogy . „Be van fejezve a nagy mű, igen”, hogy Madáchot idézzem. És tovább is megyek. „A gép forog, az alkotó pihen.” Hát ez alaposan meg van mondva, ha szabad így fogalmaznom. Vagyis ott van benne, fehéren-feketén, hogy az a valmi, ami létrejött, az nem igazi, (csak) mű. Viszont a természet minden, csak nem mű. Akkor hát mi köze van egyiknek a másikhoz? Nos, erről is szól ez a könyv. Olyan alkotókról, csoportokról, akik (nagyon sommás megfogalmazással élve) a világ különböző pontjain, már eleve, vagy pályájuk bizonyos szakaszától kezdve beviszik a természetet a galériába, vagy ellenkezőleg, kiviszik alkotásaikat a természetbe. És, hogy nagy szavakat is használjak, ezek a művészek, csoportok igyekeznek valamilyen módon harmóniát teremteni alkotás és természet között. Hát körülbelül ez az, amit nagyon-dióhéjban, mindenféle komplex motivációs háló, kategorizálás, különböző irányzatok akárcsak felvázolása nélkül, a természetművészet jelent(het), számomra legalábbis, a könyv elolvasása alapján. Hadd tegyem hozzá, hogy a könyv, első ránézésre (és nyilván az ártatlan olvasó számára) ijesztő címe ellenére, nagyon is olvasmányos. Ha tetszik, magával ragad, ami egy művészeti „ágazatot” tárgyaló írás esetében nagy szó. Persze, megengedem, egy szigorú tudósnak talán nem ez a véleménye, viszont, teszem azt, az irodalomtudományban is vannak olyan kiváló munkák, amiket kábé ötven ember képes elolvasni, mondjuk egy könyvtárnyi előtanulmány nélkül, és ez nem biztos, hogy jó. És itt jön a képbe a szerző személye. Erőss István nem elsősorban tudós. Igaz, egyetemi docens, az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Tanszékének vezetője, vagyis fontos rangja, címe van az egyetemi hierarchiában. Viszont kitartok abbeli elképzelésem mellett, hogy elsősorban alkotó, mely elképzelést a könyben szereplő illusztrációk (Erőss István természetművészeti alkotásainak fotói) kellőképpen alátámasztanak. Namármost, kétségtelen, hogy rangjából fakadóan Erőss istván megírhatta volna ezt a könyvet másképpen is, úgy, ahogy egy szigorú tudóstól a szakma elvárja. (Lehet, hogy így is történt, a szöveg ugyanis eredetileg doktori disszertációnak készült.) Mégis, az az érzésem, hogy amikor a szövegből végül könyv lett, a szerző alkotóként jegyzi azt. És ennek köszönhető, hogy szélesebb olvasóközönséghez beszél. Ami, nem győzöm hangsúlyozni, nagyon fontos, tekintettel arra, hogy értesüléseim szerint hiánypótló textusról van szó.
Na de miről is szól a textus? Személy szerint nagyon szeretném, hogy minél többen olvasnák ezt a könyvet. A magyarázat egyszerű. Szakszótárakat igénylő terminusok tömkelegével megtűzdelt nyelvezet nélkül enged betekintést egy olyan művészet világába, amely bő fél évszázada itt van körülöttünk (a szó legszorosabb értelmében), a szűk szakmát kivéve azonban nemigen van tudomásunk róla. A könyv két fő fejezetre tagolódik. A szerző nem is tehet mást, akkora a szakadék a nyugati és keleti világ természethez való közelítése, természetértelmezése között. Az első fejezet a nyugati kultúrkör természetművészetével foglalkozik, úgymond, a kezdetektől a toll letevésének pillanatáig. A szerző a jelentősebb tengeren túli, európai, szűkebb geográfiai keretek között pedig a romániai (magyar és román) és magyarországi alkotók munkáival illusztrálja a természetművészethez való nyugati viszonyulást. Aztán a második nagy fejezetben áttér a „keleti blokk”-ra. És itt megtorpan. Mert hogyan is tudná flottul, lábjegyzetek nélkül  megértetni a keleti alkotók természethez való viszonyulását egy nyugati kultúrkörbe ágyazott olvasóval? (Jussanak eszünkbe például Weöres Sándor vagy Hamvas Béla hasonló fogantatású művei, illetve a velük való küszködés, a kódok megléte nélkül.) A második fejezet tehát egyfajta ábécével indít, vagyis bevezetést nyújt a keleti világnézetekbe, vallási irányzatokba, mely ábécé nélkül az olvasó csak olvas, de nem ért. Kiváló szerkesztés ez, tekintettel arra, hogy a szerző célja a tisztán láttatás. Erőss István pedig eléri célját. Az ábécé ismeretében az olvasó már könnyebben tájékozódik a távolkeleti természetművészet alkotóinak felvonultatott munkái, illetve azok értelmezései között.
Egy szó mint száz, nagyon jó könyvet kap kézbe az olvasó. Olyan könyvet, amely egyrészt megadja a kulcsokat a természetművészethez, másrészt utat nyit a műfaj további értelmezői, kutatói előtt. A magam részéről csak annyi marad hátra, hogy jó olvasást kívánjak. Megéri!

Szántai János, Kolozsvár, 2011. október